A régészeti kutatások szerint a település mai területe lakott volt már az i. e. 5-4. évezredben (Körös-kultúra). Időszámításunk kezdetéig állattenyésztő és földművelő népcsoportok váltakozva lakták (illírek, kelták), majd az i. sz. első évezredben állattenyésztő lovas nomádok követték egymást (szkíták, gepidák, avarok, jazigok, vandálok, gótok, hunok). A honfoglalás óta bizonyítottan háromszor pusztult el, 1711 óta folyamatosan lakott.

Békés város nevének eredete a honfoglalás korába nyúlik vissza, ekkor a területet szétszórt avar és bolgár telepesek népesítették be, akik felett a balkáni Bolgár Birodalom ispánjai gyakoroltak fennhatóságot. A magyarok Árpád vezetése alatt győzték le őket, majd Ond törzsének Barsa és Csolt (vagy Vatha) nemzetsége szállta meg a vidéket. Az Árpád-házi királyok idején Békés az egyházi és világi igazgatás, s egyúttal a gazdasági, kulturális élet területi központja volt. Több kisebb település állt mai területén, amelyek többsége nem volt hosszú életű, néhány azonban önálló településként vagy településrészként fennmaradt: Bélmegyer, Csatár, Dánfok, Hidas, Kiskamut, Nagykamut és Murony. Határrészként, puszták nevei megőrizték az egykori falvakat: Csapegyház, Csapcsalja, Csarna, Détér, Gyúr, Mezőszentmiklós és Verebes.

A település mint megyeszékhely szépen fejlődött, virágzott. Okleveles említése 1220-ban fordul elő, ahol „Bekues” néven írnak róla. Az 1241-es tatárjárás súlyos válságot okozott, a lakosság elmenekült, Békés elnéptelenedett. A tatár pusztítást követően lakói 1295-ben tértek vissza, hanyatlása is ekkor kezdődött, mivel várát nem állították helyre, de még mint megyei székhelyet említik. Luxemburgi Zsigmond király 1403-ban Maróti János macsói bánnak adományozta, 1404-ben vásárjogot kapott, következő évben pedig már városnak említik. A gyulai várat is Maróthy János építtette 1403-1405 között, amely egyúttal az uradalom központja lett; Békés ezzel elvesztette addigi centrális szerepét, a gyulai uradalom fennhatósága alá került.

1566-ban Gyula elfoglalása után Békést is megszállták a törökök, az itt tartózkodó őrség folyamatosan pusztította a környéket, de a település fennmaradt, török földesura maga a szultán volt. A törökök „palánk”-nak nevezett erősséget építettek. Az 1590-1591-i zsoldlajstromból kiderül, hogy az itt állomásozó török katonaság 238 főnyi volt. A 15 éves háború (1591-1606) megrendítette a török uralmat, így Gyula parancsnoka, Cserkesz Omer, hogy minden erejét Gyula védelmére koncentrálhassa, 1595 októberében felégettette a békési palánkot, melynek során szinte elnéptelenedett a település. A török uralom alatti pusztítás visszavetette a magyar városiasodást, a települések lakosságát csaknem teljesen elpusztította, azzal együtt a településeket is.

A megmaradt népesség jóformán nomád életet élt. A 17. század második felében elkezdődött a török kiűzése az országból, Békés számára újra nehéz idők következtek, hiszen hol a török, hol a Gyulát több éven át fenyegető császári hadak rabolták ki.

1698-ban Lindner kamarai tiszttartó helyszíni szemléje 10 lakóról számol be. Rákóczi 1703. november 28-án a lakosságot a könnyebb védhetőség érdekében Karcagra költözteti, egészen 1707-ig, majd innen Sarkadra telepíti őket. Otthonaikba csak 1711-ben a szatmári békét követően költözhettek vissza, innentől számítjuk a mai város alapítását.

A gyors fejlődésnek indult településnek a belső vándorlás nem volt elegendő ahhoz, hogy lakosságának létszáma jelentősen növekedjen, 1715-ben még csak 535 fő volt. A vármegyét szolgálataiért az udvartól megkapó Harruckern János György 1720-ban, hogy birtokait jövedelmezővé tehesse, s ehhez a termelőmunkát beindíthassa, telepítésbe fogott. Az első telepesek az Alföld északi megyéiből (Nyírség és Bihar) jöttek, és a sok szabad földnek, valamint a nagy természetes népszaporulatnak köszönhetően a falu lakossága növekedésnek indult. A népességnövekedésnek több összetevője volt, a növekedést elsősorban a természetes szaporulat adta, kisebb részben a helyi lakosság visszatelepedése és más nemzetiségűek betelepítése, bevándorlása. A szomszédos településeken nagy számban telepedtek le szlovákok (Békéscsaba), németek (Mezőberény, Gyula), Békésre ez nem volt jellemző. A magyar lakosság mellett csak kis számban, leginkább házasodás révén kerültek ide más nemzetiségűek. Ez azonban csak mennyiségi gyarapodást hozott, nem eredményezett strukturális változást. A lakosság eleinte elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, ami azzal magyarázható, hogy a terület újra művelés alá vétele, a növénytermesztés, jóval több befektetést követelt volna meg.

A XVIII-XIX. század gazdálkodására jellemző a rétgazdálkodás, az extenzív állattartás és a halászat. Harruckern Ferenc 1775-ben bekövetkezett halálát követően örökösödés révén Békés és környéke 1798-ban a Wenckheim grófok kezébe került.

Népességének növekedése folyamatos, egészen az 1780-as évekig, amikor rövid, 10 éves stagnálás következett be. Ez annak tudható be, hogy a hirtelen növekedés meghaladta a település népesség-eltartó képességét, melynek hatására a településen feszültségek keletkeztek, a korszak demográfiai folyamataival ellentétben Békés már ekkor népesség kibocsátó, például 1786-ban főképp Békésről kivándoroltakkal telepítik be a bánsági Magyarittabét (Novi Itebej). Az 1848-as forradalmat követően a település rendezett tanácsú város lett.

1858-ban megépült a Szolnok–Békéscsaba–Lőkösháza-vasútvonal, amely a várost nem érintette, így az országban jellemző ipari fejlődés elkerülte, forgalmi árnyékba került. Ez odáig vezetett, hogy 1872-ben Békés elvesztette városi rangját, nagyközséggé vált. Lakossága elsősorban mezőgazdaságból élt, kiterjedt tanyavilág épült a település határában.

A következő évtizedek visszalépést hoztak a község életében, amin az sem segített, hogy 1883-ban elkészült a Murony–Békés-vasútvonal, majd 1902-ben a Alföldi Kisvasút is. A megye másik három települése (Gyula, Békéscsaba, Orosháza) mellett mind gazdasági jelentőségben, mind pedig népességszámában lemaradt. A foglalkozási viszonyokban az agrárjelleg dominált.

A XX. század elején megindult a polgárosodás, bizonyítéka, hogy több új, meghatározó épületekkel gyarapodott a település, 1903-ban megépült a gimnázium, 1904-ben a mai városháza. Ennek a viszonylagos fejlődésnek az első világháború vetett véget. A tanácshatalom Békést városi rangra emelte, amit azonban a Tanácsköztársaság leverése után elveszített. A világháború vége felé a román megszállás nehézségeit kellett elviselnie. 1939-ben az ország legnagyobb községe volt.

A második világháború után négy új község alakult Békés határában: Bélmegyer (1946), Murony (1950), Kamut (1950) és Tarhos (1954). Ekkor a nagyközség lakossága 21 ezer fő alá csökkent. 1969-ben a nagyközségi címet, majd 1973. április 15-én a városi címet is visszakapta. A városi jogállás megszerzését követően iparosítási kísérletek történtek, hogy a település minél több lakosnak megélhetést tudjon nyújtani, de ezek a kezdeményezések a rendszerváltás idején többnyire életképtelennek bizonyultak. Az 1980-ban bekövetkezett jobb oldali Kettős-Körös gátszakadása után a keleti határában kiépült tanyavilága, valamint Rosszerdő néven ismert külterületi része - jellemzően vályog építésű házainak köszönhetően - teljesen megsemmisült.

Az elmúlt évtizedben valódi városi arculatot nyert, de alapvetően megőrizte kisvárosi hangulatát, amelyet a valódi iparosodás elmaradásának köszönhet.

Forrás:wikipédia.org